Betegek kenete

A betegségben emberi erőnk végességét éljük át: vannak dolgok, amiket nem áll módunkban megváltoztatni, meggyógyítani. Ennek a tehetetlenségnek a felismerése nagyon megterhelő. A betegek szentsége a betegség elesettségében köt össze bennünket Jézussal, akinek nagylelkű szeretete, amivel önként vállalta értünk a szenvedést és a halált, valamiképpen átalakítja bennünk ezt a nagy terhet: megkönnyebbít és lelki erőt ad.
A szentség kiszolgáltatása úgy történik, hogy a pap a beteg fölé terjeszti kezét, imádkozik érte, majd megkeni a homlokát és a két tenyerét szent olajjal. Ez a gesztus közvetíti Jézus szerető jelenlétét, erejét, aki megsegíti és megerősíti a szenvedő embert.
Széles körben elterjedt az „utolsó kenet” elnevezés. Ez abból adódik, hogy a középkorban csak a haldoklókhoz hívtak papot. A beteg ekkor gyónt, áldozott, majd felvette a kenetet. Emiatt a hit kérdéseiben járatlanok között kialakult és mindmáig erősen hat az az elképzelés, miszerint az „utolsó kenetet” követően a beteg rövidesen meghal - ezt pedig úgy lehet késleltetni, hogy minél később (vagy egyáltalán nem) hívnak hozzá papot.
Valójában többször megfigyelhető, hogy a betegek szentségét felvevő haldoklók lelkileg megkönnyebbülnek, s míg korábban szorongással és aggodalommal tekintettek közelgő halálukra, most megnyugodva és megbékélve engedik el az életet. Más esetekben azonban a szentség felvételét követően lelki és fizikai állapotuk javul.
Mindezek fényében bátorítunk mindenkit, hogy amennyiben beteg hozzátartozója igényli, ne féljen hozzá mielőbb papot hívni.
Az Egyházi Törvénykönyv kapcsolódó kánonjai: CIC 998-1007.